2. rész: Váratlan valóság

Reggelem nehézkesen indult. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magamat. Éreztem, hogy párnám még mindig nedves sós könnyeim hadától. Ránéztem ébresztő órámra, mely az ágyam mellett a kis éjjeli szekrénykémen hevert, telefonom társaságában. Reggel 6 órát mutatott. Remek.. Nem is tudom mikor keltem utoljára ilyen korán. Nehézkesen lekászálódtam az agyból, majd becammogtam a fürdőbe. A tükörből egy idegen arc nézett vissza rám. Kivörösödött, karikás szemeim csak jobban kihangsúlyozták arcom fehérségét, mely szintén furcsa volt. Megmosakodtam, annak reményében, hogy picit visszanyerem a színem, de nem láttam sok változást. Kedvetlenül lementem a konyhába, főztem magamnak egy jó erős kávét, majd egy jó nagy adag csend és magány társaságában leültem az asztalhoz ,és lassan el kezdtem iszogatni a kávémat. Gondolataim, csak a tegnap estére fókuszálódtak. Máson sem járt az eszem csak a tegnap estén. Egy halom kérdés váltotta egymást. Miért? Miért pont a legjobb barátnőmmel? Szeretett engem valaha? Csak arra kellettem, hogy megszerezze Sabine-t? Kérdéseim hada még folytatódott volna ,de anya belépett a konyhába.
- Hát te? - kérdezte kómásan. Elővett egy kávés csészét, megtöltötte kávéval, majd csatlakozott szerény kis társaságomhoz.
- Neked is jó reggelt! - morogtam.
- Mi a baj angyalom? - söpörte ki hajamat az arcomból. - Mi történt az este amiért ennyit sírtál, hogy kék lila a szemed? - kérdezte merő aggodalommal a hangjában. Nem tudom elrejteni se arcomat, se érzéseimet előle. Úgyis tudná, hogy baj van, ha egész nap a szobámban kuksolok. Ismert, mint a tenyerét, hisz ő az aki miatt én most itt lehetek. Egy rész vagyok belőle, és ez így is marad az idők végezetéig. Hát nem kerteltem, kiböktem mi is történt tegnap.
- Dave megcsalt engem. - sóhajtottam – Sabine-vel. - ahogy kimondtam ezt a két nevet az a bizonyos fájdalom buborék megjelent a torkomban. Éreztem, hogy nincs már sok és a könnyeim ismét átveszik a hatalmat.
- Jaj, kicsim! - szorosan átölelt, mintha csak azt akarná velem éreztetni, hogy nem engedi, hogy bántsanak engem, hogy soha többé senki nem fogja összetörni a szívem. - Annyira sajnálom! - mondta a hajamba, majd az ölelés abba maradt, és leült velem szemben. Én csak a fejem ráztam, hogy 'nincs semmi baj, túlélem'
- Végig igazad volt. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. - néztem rá megbánóan.
- Nincs miért bocsánatot kérj. - fogta meg a kezem. - Tudom, milyen az ha az ember szerelmes. Szeretted őt, és csak a jót láttad benne. Közben a felszín alatt ő egy teljesen más ember. De a te jó szíved nem engedte neked, hogy meglásd azt amit valójában meg kellett volna, mert a szerelem elvakitott. - simogatta meg az arcomat – Sajnálom, hogy ezt át kellett élned.
- De miért tették ezt velem? Én szerettem őket, feltétel nélkül, és ilyen aljas módon hátba támadtak. - itt volt a vég. A buborék nem bírta tovább, kipukkant. Egy aprócska könnycsepp gördült le falfehér arcomon, majd a lábamra esett. Anya mellkasába fúrtam arcomat, és elkezdtem zokogni. Ő csak várt, és a tarkómat simogatta. Tudta, hogy az megnyugtat. - Elvettek tőlem mindent. - motyogtam a mellkasába. Anya még mindig nem szólt semmit, csak simogatta fejem, mely egy idő után megnyugtatott annyira, hogy beszélni tudtam.
- Elveszítettem mindent. Elveszítettem a legjobb barátnőmet, a fiút akit szerettem. Tényleg ezt érdemeltem? Ennyire rossz ember lennék? - ömlöttek ki belőlem a szavak. Értelmetlen kérdések, melyeknek most mégis óriási jelentőségük volt.
- Én itt vagyok neked. Akármi baj van rám mindig számíthatsz. - mosolygott a tényen, ami nyilvánvaló volt. - Ha akarod megnövelem a hajam, befestem vörösre, kipingálom a körmeimet, olyan cuccokban járok amilyenben a mai fiatalok., és akkor leszek a legjobb barátnőd. Ígérem sosem csaplak majd be. - hadarta el egy szuszra ezt az egész butaságot. - Na mit szólsz hozzá? - mosolygott rám.
- Nem kell se megnövelned a hajad, se ruhatárat újíts. Te így a legjobb barátnőm vagy. - mosolyodtam el, majd borultam anya nyakába egy nagy öleléssel. - Szeretlek anya! Mindennél jobban.
- Én is téged, Jessy! El sem tudod képzelni mennyire! - ismét a tarkómat kezdte el simogatni. - Segítesz reggelit csinálni? - kérdezte. Gondolom így akarta elterelni a gondolataimat a tegnap estéről. Hát bele mentem. Jobb lesz nekem is ha nem töröm a fejem ezen.
- Persze. - indultam meg a hűtő fele. Kitártam ajtaját. A hideg levegőtől kirázott a hideg.
- Na mit csináljunk reggelire? - állt meg anyu a hátamba. Jól szemügyre vettem a hűtőszekrény tartalmát. És végül megállapítottam: tojás van, tej van.
- Van liszt meg szódavíz? - kérdeztem anyától.
- Van. Miért? Miben mesterkedsz? - felhúzott szemöldökkel nézte, hogy miben mesterkedem.
- Palacsinta. - mondtam neki. Meg sem vártam válaszát, kivettem a hűtőből a tejet meg 3 tojást. A szekrényből előkotortam a lisztet. Ezeket letettem a pultra. Indultam volna a szódavízért, de anya megelőzött. Letette a többi hozzávaló mellé. Ő nekilátott előkészíteni az alapot, én addig megkerestem a serpenyőt és feltettem a tűzhelyre melegedni. Sütöttünk egy rakás palacsintát. Mikor kész volt az összes, elszaladtam a hűtőhöz és kivettem a Nutellát. Anyuval 5 perc alatt elpusztítottuk, az összes palacsintát, majd alig tudtunk felkelni az asztaltól.
- De rég ettem ilyen jót. - mondta anya. Én csak helyeslően bólintottam. - Viszont nekem kell készülnöm. Végén még elkésem. - felállt és eltűnt a lépcső tetején. Én is felmentem a szobámba, játszottam egy picit Hugo-val. Adtam neki kaját meg vizet,majd minden lelkierőmet összeszedve odaléptem a falamról leszedett képekhez. Egyenként összeszedtem őket. Vetettem rájuk egy utolsó pillantást Pár másodpercig haboztam még, majd egy laza mozdulattal ketté téptem őket. A kezemből egyenesen a kukába repültek, a többi bigyóval együtt amit Dave-től kaptam. Úgy éreztem ez az első lépés ahhoz, hogy túl tegyem magam rajta. És ha ez meg van akkor idővel begyógyul minden seb, és újra képes leszek bízni és szeretni. Ilyen gondolatok és remények közepette álltam be a zuhany alá. Mikor tükörbe néztem, kezdtem magamra ismerni. Az arcom újra olyan piros pozsgás lvolt, mint amilyen igazából. Bár szemeim még mindig vörösek voltak határozottan jobban néztem ki, mint két órával ezelőtt. Picivel több életkedvvel mentem ismét a konyhába. Anya épp kapkodta össze az iratokat amiket ma be kell vigyen a munkahelyére. Én megálltam az ajtóban és vártam, hogy befejezze az eszeveszett futkorászást. Mikor végzett odajött hozzám, nyomott egy puszit az arcomra majd elment. Egyedül maradtam a lakásban. Pár perc gondolkodás után úgy döntöttem befejezem az egyik versemet. Javában faragtam a rímeket, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Elvettem az éjjeli szekrényről és megnéztem, hogy ki keres. A képernyőn egy ismerős név állt: Sabine. Ellsőre nem akartam felvenni, miszerint nincs kedvem az idióta magyarázatait hallgatni, de aztán egy kósza ötlettől vezérelve felvettem. Hajtott a vágy, hogy megtudjam miért tette ezt velem? Nem szóltam bele a telefonba.. Vártam, hogy kezdje mondandóját.
- Jessy? - kérdezte a vonal másik végéről, mire én egy 'hümm'-el válaszoltam. Ennyi elég is volt neki. - Figyelj, én nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. Én csak . . -habozott. - túl gyenge voltam. Sajnálom. Nem szeretném ha ezen bukna el a barátságunk, és . .
- Állj! - szakítottam félbe. - Nem érdekel a magyarázkodásod. Ebből már nem tudtok kimászni. Egyetlen egy kérdésem van még hozzád. Azzal meg ennyi volt. Egy életre lezártam veletek. - határozott voltam, mégis fájt így beszélnem vele – Miért?
- Sajnálom. - motyogta.
- Nem! A kérdésemre válaszolj!
- Nem tudom.
- Remek. - azzal szembe csaptam vele a telefont. Vettem pár mély levegőt, hogy lenyugtassam magam és eltüntessem az egyre növő buborékot a torkomból. Miután sikerült mindent rendbe hoznom, visszaültem, hogy folytassam a versem, de nem ment. Élszált minden ihletem, így hát hagytam a fenébe. Háttal feküdtem az ágyamon és a telefonom babráltam. Fülledt nyári idő volt odakinn. Bent is lehetett érezni, ahogyan a nap felmelegíti a levegőt. Elviselhetetlen lett a hőség. Egyre úgy éreztem, hogy ez a nagy meleg kiszívja minden erőmet. Energiám lassan szállt kifele belőlem, és az álom ráült szemeimre. Lassan eljött a várva várt pihenés, és az esti fáradalmaimat, most végre kipihenhetem. Ezek voltak utolsó gondolataim.
Pár perc múlva arra ébredtem, hogy figyel valaki. Szemeim felpattantak. Egy öltönyös fickó állt az ágyam mellet. Arcvonásai ismerősnek tűntek, de nem tudtam hogy honnan vagy miért. Értetlenül néztem rá. Óvatosan felültem az ágyamon és bámultam őt.
- Szerbusz kincsem. - mosolyodott el és ült le az ágyam szélére. Automatikusan elhúzódtam tőle. - Nem ismersz meg? - kérdezte . Fejrázással jeleztem válaszom. - Én vagyok az, az apád.
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Én vagyok az. Hát nem ismersz meg? - sütötte le fejét.
- Persze. Apám 3 éves koromban itt hagyott minket, anyámmal. Azóta nem hallottunk róla semmit. Annak már 16 éve. Hogy emlékeznék rá? - a félelem egy csepp morzsája előtört bennem. Mit akarhat ez a férfi? Mi lesz ha bántani fog? Egyáltalán, hogy jutott be a házba? És ha tényleg az apám? Kérdések egy egész csoportja tőrt elő fejeben.
- Sajnálom. - mondta lesütött fejjel. Kopogtatást hallottam. Szemeimet a szobám ajtajára emeltem. De nem onnan jött a hang. Távolabbról. Enyhén visszhangzott, mintha egy másik világból jönne. A idegen is az ajtómra nézett. A kopogtatás egyre hangosabb lett. A férfi alakja elkezdett távolodni és fakulni, a szobám képével együtt. Nem tudtam hol vagyok. Féltem. Majd mintha, egy áramütés ért volna. Felébredtem. Szemeim, most tényleg, valójában kinyíltak. Nem volt senki a szobámban. Egyedül voltam, és ráeszméltem, hogy aludtam, ez az egész csak egy álom volt. De miért álmodtam ilyet? Levegőért kapkodtam, amit szintén nem tudtam hová tenni. Ekkor hallottam, hogy kopognak

1.: Kezdetek

A gépünk landolt. Mindenki ujjongott. Boldog voltam, hogy végre hazaértem New York-ból. Jó volt a nagyiéknál ,de azért hiányzott az én kiskutyám Hugo, meg anya, meg Sabine, meg Dave meg úgy ez egész város.
Lassan leszálltam a gépről és elindultam a csomagjaimért. A váróteremben megtaláltam anyát:
- Anyúúú ! - borultam a nyakába sírva - El sem hiszed mennyire hiányoztál !
- Te is nekem kicsim! - mondta zokogva.
Kb. 3 percig egymást ölelgetve zokogtunk a reptér közepén majd elengedtem anyát, letöröltem a könnyeimet és rá mosolyogtam. Anya el vette a csomagjaimat majd elindultunk a kocsi felé. Beszálltunk és elindultunk haza. A reptér a város másik felén volt, tehát át kellett mennünk az egész városon míg haza érünk. Ne bántam , hisz nagyon hiányzott már London. Egész hazaúton csak bámultam ki az ablakon és dúdolgattam a dalt ami éppen a rádióban ment.
Hazaértünkkor kipattantam a kocsiból, megfogtam a csomagjaimat, és rohantam a bejárati ajtó felé. Berontottam az ajtón, ledobtam a csomagjaimat a földre és ordítottam egy nagyot:
- Hugo! - és már száguldott is lefele a lépcsőn az én kis kutyusom. Az ölembe kaptam és ölelgettem meg puszilgattam szegényt, ő meg csóválta a farkát és megnyalta az arcomat. Nagyon hiányozhattam neki hisz 2 hétig New-Yorkban voltam, nélküle. Mikor már mindketten kiadtuk magunkból az összes boldogságot letettem őt a földre, megfogtam a csomagjaimat, és úti célul kitűztem a szobámat. Ahogyan beléptem az ajtón éreztem egy illatot, mely nem volt más mint az otthon illata. Ledobtam a csomagokat az ágyra és végignéztem a szobámon. Minden úgy volt ahogy hagytam. Kiélveztem a látványt , majd beugrottam a zuhany alá. Miután végeztem , felvettem a Spongyabobos pulóverem, az egyik farmer rövid gatyám hozzá meg a sötétkék Vans cipőmet és lófarokba kötöttem szőkés-barnás hajam.
Lementem a lépcsőn, anya a konyhában forgolódott.
- Anya, átszaladok Dave-hez, oké? - mondtam neki.
- Oké. De majd vergődj haza valamikor.
- Oké, oké. Majd jövök! - nyomtam egy puszit az arcára majd kimentem az ajtón. Ő ezt egy halvány kis mosollyal nyugtázta.
A nap lemenőben volt, narancsos-rózsaszínes volt az ég alja. Megindultam a főutcán Dave lakása felé. Átvágtam a kis parkon, ami nem messze a lakásától terült el. Ahogyan elértem az ajtóig, megkerestem a pótkulcsot ami a lábtörlő alatt volt, majd azzal a céllal, hogy meglepem beosontam az ajtón. Lábujjhegyen indultam meg a nappali felé, mikor valami nyöszörgést hallottam. Nem tudtam hova tenni, csak mentem tovább. Elértem a nappali ajtajához, majd lassan kitártam azt. Sunyin mosolyogtam, hogy tervem sikerült és nem vette észre, hogy itt vagyok. Az ajtó lassan kinyílt. A látvány ami ott fogadott, nem az volt amire számítottam. Sőt, ez olyan volt amire soha életemben nem számítottam volna. Kikerekedett szemekkel álltam ott , és néztem őket.
- Ez most mi? - kérdeztem vagyis inkább hisztérikuson sikítottam.

-Jessy? - meredt rám Sabine - Nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva jössz haza? - kapkodta fel a földről a ruháit.
- Most tényleg ez a legjobb ami eszedbe jutott? Ez a legnagyobb problémád? - éreztem,ahogy nem tudok már parancsolni könnyeimnek.
- Drágám. Ne légy dühös. Ez nem az aminek látszik. - jött oda hozzám Dave.
- Ne. Gyere. Közelebb. - tagolta, majd egy lépést hátra léptem.
- Ez nem az aminek látszik. - ismételte, mintha az előbb nem értettem volna.
- Ó tényleg? - kérdeztem dühösen. - Nem az aminek látszik? Akkor ez mégis mi? Csak azt ne mondd, hogy a kontaktlencséteket kerestétek.
- Jess, figyelj. Nyugodj le és megbeszéljük ezt az egészet, higgadtan. - mondta mire meg akarta érinteni arcomat
- Hozzám ne érj! - csaptam a keze felé. - Undorítóak vagytok! - ordítottam feléjük majd kiviharzottam az ajtón. Csak szaladtam egyenesen amerre a lábam vitt. Könnyeim csak úgy szaladtak le arcomon. Csak szaladtam eszeveszettül, zokogtam, és azon gondolkodtam, hogy is bízhattam abban , hogy Dave és én meg a happy end. Mindvégig igaza volt anyának. Dave nem hozzám való. Mindenkinek igaza volt. És én naivan hittem neki. Elhittem a meséjét, hogy szeret.
Könnyeim elvakítottak. Nem láttam merre megyek, vagy hogy kik vannak körülöttem. Hirtelen a földön találtam magamat. Letöröltem a sós cseppeket a szeme elől, és felnéztem. Egy szőke hajú fiatalember állt előttem.
- Hé csajszi, vigyázz mert ha így száguldozol a végén még valakinek baja esik! - mondta vidáman - Na gyere! - majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Könnyes szemekkel felnéztem rá, megfogtam a kezét, ő felhúzott. Megigazítottam a pólómat, összeszedtem magam majd egy halk 'köszi'-t dobtam az orra alá ,és már indultam volna, de a pulóveremnél fogva megállított.
- Hé, minden rendben? - húzott vissza magához. Hangjából sütött az aggodalom. Gyengéden az állam alá nyúlt, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek.. Kérdésére visszagondolva ismét rám tört az az érzés, eszembe jutott minden, könnyeim átvették az irányítást.
- Semmi nincs rendben! - fakadtam ki. Ráborultam a mellkasára és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő, vagy mi ő. Hogy honnan jött, hogy fekete vagy fehér, csak ki akartam sírni magam és hát ő pont kéznél volt. Éreztem, hogy meglepődött de kis idő múlva megölelt, magához szorított és csak hajtogatta, hogy nyugodjak meg. Leültetett egy közeli padra, megvárta míg picit megnyugszom aztán megkérdezte:
- Mi történt amitől ennyire ki vagy borulva?
- A pasim és a legjobb barátnőm. Épp most kaptam rajta őket. - még jobban elkezdtem zokogni, mint ahogyan az előbb. Arcomat tenyerembe fúrtam, remélve, hogy ez egy vicc, egy rémálom amiből hamarosan felébredek, és a hátam mögött hagyhatom ezt az egészet.
A várva várt pillanat nem érkezett. Kénytelen voltam belenyugodni abba a ténybe, hogy ez a valóság.
- Az húzós helyzet. Sajnálom – gyengéden megsimogatta a hátamat. - Majd minden rendbe jön.
Nem mondtam semmit. Hallgattam és ő is így tett. Szótlanul ültünk.
Eltűnődtem rajta, hogy mit is keresek itt? És bármennyire is próbáltam megkapni rá a választ, nem tudtam semmi érvet találni. Így az mellett döntöttem jobb hazamenni és véget vetni ennek a napnak. Feltápászkodtam, majd erőt véve magamon szólásra nyitottam számat:
- Köszi mindent.. - részemről ennyivel el volt intézve. Hátat fordítottam neki és elindultam haza. Időm sem volt élvezni a magány mámorát, ott termett mellettem. Furcsán néztem rá.
- Csak nem hitted, hogy engedem, hogy egyedül menj haza?
- Reménykedtem benne. Nem vagyok nagy társaság. - szipogtam.
- Nem baj. Csak nem szeretném, hogy kihasználva helyzeted valaki bántson. - mondta mosolyogva. Pár percig csend volt, aztán véget vetve ennek, megszólalt ifjú segítőm:
- Amúgy Niall vagyok. - mutatkozott be.
- Jessy. - ő válaszképp egy mosolyt billentett felém.
- A körülmények ellenére örülök, hogy találkoztunk.
- Hát, én is. Viszont lehet egy kérdésem? - pillantottam rá, bólintott. - Ismerősnek tűnsz. Találkoztunk már valaha? - kérdésem hallatán nevetni kezdett.
- Szerintem nem. Esetleg láttál az újságban vagy a tévében.. vagy nem tudom- a mondat végére elcsuklott a hangja, sóhajtott egy nagyot és beletúrt szőke hajába.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva. Nem értettem mire ez a reakció.
- Nem. Csak fura. Fura, hogy nem ismersz meg. Vagyis hogy nemi s kéne, mert nem akkora nagy szám az egész, csak fura mert eddig nem volt ilyen, és már . . na szóval mindegy. - hadarta el egy szuszra erősen artikulálva. Most én nevettem, az elmúlt pár órában először. Vicces volt ahogy megpróbálta kimagyarázni magát ebből az egész szituációból.
- Szóval fura, hogy nem ugrok a nyakadba sírva, csak azért mert valami hiresség vagy.. - próbáltam olyan hangsúllyal mondani, hogy ne bántsam meg. - Nem sértésképp mondom, csak én nem vagyok olyan lány aki naphosszat ül a laptopja előtt, csak azért, hogy valami hírességről megtudja a legújabb pletykákat. Én inkább olvasni szeretek, vagy rajzolni. A laptopomat csak akkor használom mikor épp verset írok, vagy mikor Sabine-vel beszélgetek . . - most az én hangom csuklott el. - De arra már nem kell többet használnom. - sóhajtottam.
- Te verseket írsz? - ámuldozott.
- Néha szoktam. Anyu szerint egy igazi őstehetség vagyok, ugyan ezt mondja a rajzaimra is. Szerintem nincs benne semmi különös, én így fejezem ki magam. Míg más a Facebook meg a Twitter falát írogatja tele mások gondolataival, addig én megfogalmazom a sajátjaimat. - ecseteltem neki ő meg, mint egy 5 éves kisgyerek figyelmesen hallgatta amit mondok.
- Érdekes. Kevés ilyen lány van már a világon. - mondta, inkább magának, mint nekem. - Akkor ez közös bennünk. Én dalokba írom bele a gondolataimat. Az majdnem olyan, mint a vers írás. Lényegében ugyanaz. - mosolyodott el kisfiúsan.
- A lényege ugyanaz. - habogtam, majd megálltam. Elértünk a házunkig. Gyorsan elröppent az idő. . - Megérkeztünk. - mutattam a házunk irányába. - Köszönök mindent. Tényleg. Sosem hittem volna, hogy valaha egy vad idegen embernek fogom elsírni a bánatomat. - keserű mosoly jelent meg arcomon.
- Én sem hittem volna, hogy egy vad idegen lány pont nekem fogja kiönteni a szívét. Igazából nincs mit köszönnöd. Szívesen tettem. - rántott vállat.
- Hát. . Akkor jó éjt! - krákogtam
- Neked is. - közelebb lépett hozzám majd egy puszit nyomott az arcomra. Elvörösödtem. Fejemet lesütve mentem egészen az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és mielőtt bementem volna, még hátranéztem. Ott állt , és várta, hogy bemenjek. Arca ragyogott kisfiús mosolya árnyékában. Visszamosolyogtam rá, majd beléptem az ajtón és bezártam magam után. Óvatosan mozogtam a házban. Anya már aludt, nem akartam felkölteni. Egy pisszenés nélkül felmentem a szobámba. Ahogyan becsuktam a barna ajtót, mintha azt a cseppnyi jókedvet ami eddig velem volt kirekesztettem volna a sötét előtérbe. Ahogyan megláttam a szobám falán lógó képeket ismét rám jött a sírás. 9 elvesztegetett hónap a semmiért. Oda léptem a képekhez, és leszedtem az egészet, majd úgy ahogy voltak ledobtam őket a földre. Leborultam az ágyra és álomba zokogtam magam.