A
gépünk landolt. Mindenki ujjongott. Boldog voltam, hogy végre
hazaértem New York-ból. Jó volt a nagyiéknál ,de azért
hiányzott az én kiskutyám Hugo, meg anya, meg Sabine, meg Dave
meg úgy ez egész város.
Lassan leszálltam a gépről és elindultam a csomagjaimért. A váróteremben megtaláltam anyát:
- Anyúúú ! - borultam a nyakába sírva - El sem hiszed mennyire hiányoztál !
- Te is nekem kicsim! - mondta zokogva.
Kb. 3 percig egymást ölelgetve zokogtunk a reptér közepén majd elengedtem anyát, letöröltem a könnyeimet és rá mosolyogtam. Anya el vette a csomagjaimat majd elindultunk a kocsi felé. Beszálltunk és elindultunk haza. A reptér a város másik felén volt, tehát át kellett mennünk az egész városon míg haza érünk. Ne bántam , hisz nagyon hiányzott már London. Egész hazaúton csak bámultam ki az ablakon és dúdolgattam a dalt ami éppen a rádióban ment.
Hazaértünkkor kipattantam a kocsiból, megfogtam a csomagjaimat, és rohantam a bejárati ajtó felé. Berontottam az ajtón, ledobtam a csomagjaimat a földre és ordítottam egy nagyot:
- Hugo! - és már száguldott is lefele a lépcsőn az én kis kutyusom. Az ölembe kaptam és ölelgettem meg puszilgattam szegényt, ő meg csóválta a farkát és megnyalta az arcomat. Nagyon hiányozhattam neki hisz 2 hétig New-Yorkban voltam, nélküle. Mikor már mindketten kiadtuk magunkból az összes boldogságot letettem őt a földre, megfogtam a csomagjaimat, és úti célul kitűztem a szobámat. Ahogyan beléptem az ajtón éreztem egy illatot, mely nem volt más mint az otthon illata. Ledobtam a csomagokat az ágyra és végignéztem a szobámon. Minden úgy volt ahogy hagytam. Kiélveztem a látványt , majd beugrottam a zuhany alá. Miután végeztem , felvettem a Spongyabobos pulóverem, az egyik farmer rövid gatyám hozzá meg a sötétkék Vans cipőmet és lófarokba kötöttem szőkés-barnás hajam.
Lementem a lépcsőn, anya a konyhában forgolódott.
- Anya, átszaladok Dave-hez, oké? - mondtam neki.
- Oké. De majd vergődj haza valamikor.
- Oké, oké. Majd jövök! - nyomtam egy puszit az arcára majd kimentem az ajtón. Ő ezt egy halvány kis mosollyal nyugtázta.
A nap lemenőben volt, narancsos-rózsaszínes volt az ég alja. Megindultam a főutcán Dave lakása felé. Átvágtam a kis parkon, ami nem messze a lakásától terült el. Ahogyan elértem az ajtóig, megkerestem a pótkulcsot ami a lábtörlő alatt volt, majd azzal a céllal, hogy meglepem beosontam az ajtón. Lábujjhegyen indultam meg a nappali felé, mikor valami nyöszörgést hallottam. Nem tudtam hova tenni, csak mentem tovább. Elértem a nappali ajtajához, majd lassan kitártam azt. Sunyin mosolyogtam, hogy tervem sikerült és nem vette észre, hogy itt vagyok. Az ajtó lassan kinyílt. A látvány ami ott fogadott, nem az volt amire számítottam. Sőt, ez olyan volt amire soha életemben nem számítottam volna. Kikerekedett szemekkel álltam ott , és néztem őket.
- Ez most mi? - kérdeztem vagyis inkább hisztérikuson sikítottam.
Lassan leszálltam a gépről és elindultam a csomagjaimért. A váróteremben megtaláltam anyát:
- Anyúúú ! - borultam a nyakába sírva - El sem hiszed mennyire hiányoztál !
- Te is nekem kicsim! - mondta zokogva.
Kb. 3 percig egymást ölelgetve zokogtunk a reptér közepén majd elengedtem anyát, letöröltem a könnyeimet és rá mosolyogtam. Anya el vette a csomagjaimat majd elindultunk a kocsi felé. Beszálltunk és elindultunk haza. A reptér a város másik felén volt, tehát át kellett mennünk az egész városon míg haza érünk. Ne bántam , hisz nagyon hiányzott már London. Egész hazaúton csak bámultam ki az ablakon és dúdolgattam a dalt ami éppen a rádióban ment.
Hazaértünkkor kipattantam a kocsiból, megfogtam a csomagjaimat, és rohantam a bejárati ajtó felé. Berontottam az ajtón, ledobtam a csomagjaimat a földre és ordítottam egy nagyot:
- Hugo! - és már száguldott is lefele a lépcsőn az én kis kutyusom. Az ölembe kaptam és ölelgettem meg puszilgattam szegényt, ő meg csóválta a farkát és megnyalta az arcomat. Nagyon hiányozhattam neki hisz 2 hétig New-Yorkban voltam, nélküle. Mikor már mindketten kiadtuk magunkból az összes boldogságot letettem őt a földre, megfogtam a csomagjaimat, és úti célul kitűztem a szobámat. Ahogyan beléptem az ajtón éreztem egy illatot, mely nem volt más mint az otthon illata. Ledobtam a csomagokat az ágyra és végignéztem a szobámon. Minden úgy volt ahogy hagytam. Kiélveztem a látványt , majd beugrottam a zuhany alá. Miután végeztem , felvettem a Spongyabobos pulóverem, az egyik farmer rövid gatyám hozzá meg a sötétkék Vans cipőmet és lófarokba kötöttem szőkés-barnás hajam.
Lementem a lépcsőn, anya a konyhában forgolódott.
- Anya, átszaladok Dave-hez, oké? - mondtam neki.
- Oké. De majd vergődj haza valamikor.
- Oké, oké. Majd jövök! - nyomtam egy puszit az arcára majd kimentem az ajtón. Ő ezt egy halvány kis mosollyal nyugtázta.
A nap lemenőben volt, narancsos-rózsaszínes volt az ég alja. Megindultam a főutcán Dave lakása felé. Átvágtam a kis parkon, ami nem messze a lakásától terült el. Ahogyan elértem az ajtóig, megkerestem a pótkulcsot ami a lábtörlő alatt volt, majd azzal a céllal, hogy meglepem beosontam az ajtón. Lábujjhegyen indultam meg a nappali felé, mikor valami nyöszörgést hallottam. Nem tudtam hova tenni, csak mentem tovább. Elértem a nappali ajtajához, majd lassan kitártam azt. Sunyin mosolyogtam, hogy tervem sikerült és nem vette észre, hogy itt vagyok. Az ajtó lassan kinyílt. A látvány ami ott fogadott, nem az volt amire számítottam. Sőt, ez olyan volt amire soha életemben nem számítottam volna. Kikerekedett szemekkel álltam ott , és néztem őket.
- Ez most mi? - kérdeztem vagyis inkább hisztérikuson sikítottam.
-Jessy? -
meredt rám Sabine - Nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva jössz
haza? - kapkodta fel a földről a ruháit.
- Most tényleg ez a legjobb ami eszedbe jutott? Ez a legnagyobb problémád? - éreztem,ahogy nem tudok már parancsolni könnyeimnek.
- Drágám. Ne légy dühös. Ez nem az aminek látszik. - jött oda hozzám Dave.
- Ne. Gyere. Közelebb. - tagolta, majd egy lépést hátra léptem.
- Ez nem az aminek látszik. - ismételte, mintha az előbb nem értettem volna.
- Ó tényleg? - kérdeztem dühösen. - Nem az aminek látszik? Akkor ez mégis mi? Csak azt ne mondd, hogy a kontaktlencséteket kerestétek.
- Jess, figyelj. Nyugodj le és megbeszéljük ezt az egészet, higgadtan. - mondta mire meg akarta érinteni arcomat
- Hozzám ne érj! - csaptam a keze felé. - Undorítóak vagytok! - ordítottam feléjük majd kiviharzottam az ajtón. Csak szaladtam egyenesen amerre a lábam vitt. Könnyeim csak úgy szaladtak le arcomon. Csak szaladtam eszeveszettül, zokogtam, és azon gondolkodtam, hogy is bízhattam abban , hogy Dave és én meg a happy end. Mindvégig igaza volt anyának. Dave nem hozzám való. Mindenkinek igaza volt. És én naivan hittem neki. Elhittem a meséjét, hogy szeret.
Könnyeim elvakítottak. Nem láttam merre megyek, vagy hogy kik vannak körülöttem. Hirtelen a földön találtam magamat. Letöröltem a sós cseppeket a szeme elől, és felnéztem. Egy szőke hajú fiatalember állt előttem.
- Hé csajszi, vigyázz mert ha így száguldozol a végén még valakinek baja esik! - mondta vidáman - Na gyere! - majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Könnyes szemekkel felnéztem rá, megfogtam a kezét, ő felhúzott. Megigazítottam a pólómat, összeszedtem magam majd egy halk 'köszi'-t dobtam az orra alá ,és már indultam volna, de a pulóveremnél fogva megállított.
- Hé, minden rendben? - húzott vissza magához. Hangjából sütött az aggodalom. Gyengéden az állam alá nyúlt, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek.. Kérdésére visszagondolva ismét rám tört az az érzés, eszembe jutott minden, könnyeim átvették az irányítást.
- Semmi nincs rendben! - fakadtam ki. Ráborultam a mellkasára és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő, vagy mi ő. Hogy honnan jött, hogy fekete vagy fehér, csak ki akartam sírni magam és hát ő pont kéznél volt. Éreztem, hogy meglepődött de kis idő múlva megölelt, magához szorított és csak hajtogatta, hogy nyugodjak meg. Leültetett egy közeli padra, megvárta míg picit megnyugszom aztán megkérdezte:
- Mi történt amitől ennyire ki vagy borulva?
- A pasim és a legjobb barátnőm. Épp most kaptam rajta őket. - még jobban elkezdtem zokogni, mint ahogyan az előbb. Arcomat tenyerembe fúrtam, remélve, hogy ez egy vicc, egy rémálom amiből hamarosan felébredek, és a hátam mögött hagyhatom ezt az egészet.
A várva várt pillanat nem érkezett. Kénytelen voltam belenyugodni abba a ténybe, hogy ez a valóság.
- Az húzós helyzet. Sajnálom – gyengéden megsimogatta a hátamat. - Majd minden rendbe jön.
Nem mondtam semmit. Hallgattam és ő is így tett. Szótlanul ültünk.
Eltűnődtem rajta, hogy mit is keresek itt? És bármennyire is próbáltam megkapni rá a választ, nem tudtam semmi érvet találni. Így az mellett döntöttem jobb hazamenni és véget vetni ennek a napnak. Feltápászkodtam, majd erőt véve magamon szólásra nyitottam számat:
- Köszi mindent.. - részemről ennyivel el volt intézve. Hátat fordítottam neki és elindultam haza. Időm sem volt élvezni a magány mámorát, ott termett mellettem. Furcsán néztem rá.
- Csak nem hitted, hogy engedem, hogy egyedül menj haza?
- Reménykedtem benne. Nem vagyok nagy társaság. - szipogtam.
- Nem baj. Csak nem szeretném, hogy kihasználva helyzeted valaki bántson. - mondta mosolyogva. Pár percig csend volt, aztán véget vetve ennek, megszólalt ifjú segítőm:
- Amúgy Niall vagyok. - mutatkozott be.
- Jessy. - ő válaszképp egy mosolyt billentett felém.
- A körülmények ellenére örülök, hogy találkoztunk.
- Hát, én is. Viszont lehet egy kérdésem? - pillantottam rá, bólintott. - Ismerősnek tűnsz. Találkoztunk már valaha? - kérdésem hallatán nevetni kezdett.
- Szerintem nem. Esetleg láttál az újságban vagy a tévében.. vagy nem tudom- a mondat végére elcsuklott a hangja, sóhajtott egy nagyot és beletúrt szőke hajába.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva. Nem értettem mire ez a reakció.
- Nem. Csak fura. Fura, hogy nem ismersz meg. Vagyis hogy nemi s kéne, mert nem akkora nagy szám az egész, csak fura mert eddig nem volt ilyen, és már . . na szóval mindegy. - hadarta el egy szuszra erősen artikulálva. Most én nevettem, az elmúlt pár órában először. Vicces volt ahogy megpróbálta kimagyarázni magát ebből az egész szituációból.
- Szóval fura, hogy nem ugrok a nyakadba sírva, csak azért mert valami hiresség vagy.. - próbáltam olyan hangsúllyal mondani, hogy ne bántsam meg. - Nem sértésképp mondom, csak én nem vagyok olyan lány aki naphosszat ül a laptopja előtt, csak azért, hogy valami hírességről megtudja a legújabb pletykákat. Én inkább olvasni szeretek, vagy rajzolni. A laptopomat csak akkor használom mikor épp verset írok, vagy mikor Sabine-vel beszélgetek . . - most az én hangom csuklott el. - De arra már nem kell többet használnom. - sóhajtottam.
- Te verseket írsz? - ámuldozott.
- Néha szoktam. Anyu szerint egy igazi őstehetség vagyok, ugyan ezt mondja a rajzaimra is. Szerintem nincs benne semmi különös, én így fejezem ki magam. Míg más a Facebook meg a Twitter falát írogatja tele mások gondolataival, addig én megfogalmazom a sajátjaimat. - ecseteltem neki ő meg, mint egy 5 éves kisgyerek figyelmesen hallgatta amit mondok.
- Érdekes. Kevés ilyen lány van már a világon. - mondta, inkább magának, mint nekem. - Akkor ez közös bennünk. Én dalokba írom bele a gondolataimat. Az majdnem olyan, mint a vers írás. Lényegében ugyanaz. - mosolyodott el kisfiúsan.
- A lényege ugyanaz. - habogtam, majd megálltam. Elértünk a házunkig. Gyorsan elröppent az idő. . - Megérkeztünk. - mutattam a házunk irányába. - Köszönök mindent. Tényleg. Sosem hittem volna, hogy valaha egy vad idegen embernek fogom elsírni a bánatomat. - keserű mosoly jelent meg arcomon.
- Én sem hittem volna, hogy egy vad idegen lány pont nekem fogja kiönteni a szívét. Igazából nincs mit köszönnöd. Szívesen tettem. - rántott vállat.
- Hát. . Akkor jó éjt! - krákogtam
- Neked is. - közelebb lépett hozzám majd egy puszit nyomott az arcomra. Elvörösödtem. Fejemet lesütve mentem egészen az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és mielőtt bementem volna, még hátranéztem. Ott állt , és várta, hogy bemenjek. Arca ragyogott kisfiús mosolya árnyékában. Visszamosolyogtam rá, majd beléptem az ajtón és bezártam magam után. Óvatosan mozogtam a házban. Anya már aludt, nem akartam felkölteni. Egy pisszenés nélkül felmentem a szobámba. Ahogyan becsuktam a barna ajtót, mintha azt a cseppnyi jókedvet ami eddig velem volt kirekesztettem volna a sötét előtérbe. Ahogyan megláttam a szobám falán lógó képeket ismét rám jött a sírás. 9 elvesztegetett hónap a semmiért. Oda léptem a képekhez, és leszedtem az egészet, majd úgy ahogy voltak ledobtam őket a földre. Leborultam az ágyra és álomba zokogtam magam.
- Most tényleg ez a legjobb ami eszedbe jutott? Ez a legnagyobb problémád? - éreztem,ahogy nem tudok már parancsolni könnyeimnek.
- Drágám. Ne légy dühös. Ez nem az aminek látszik. - jött oda hozzám Dave.
- Ne. Gyere. Közelebb. - tagolta, majd egy lépést hátra léptem.
- Ez nem az aminek látszik. - ismételte, mintha az előbb nem értettem volna.
- Ó tényleg? - kérdeztem dühösen. - Nem az aminek látszik? Akkor ez mégis mi? Csak azt ne mondd, hogy a kontaktlencséteket kerestétek.
- Jess, figyelj. Nyugodj le és megbeszéljük ezt az egészet, higgadtan. - mondta mire meg akarta érinteni arcomat
- Hozzám ne érj! - csaptam a keze felé. - Undorítóak vagytok! - ordítottam feléjük majd kiviharzottam az ajtón. Csak szaladtam egyenesen amerre a lábam vitt. Könnyeim csak úgy szaladtak le arcomon. Csak szaladtam eszeveszettül, zokogtam, és azon gondolkodtam, hogy is bízhattam abban , hogy Dave és én meg a happy end. Mindvégig igaza volt anyának. Dave nem hozzám való. Mindenkinek igaza volt. És én naivan hittem neki. Elhittem a meséjét, hogy szeret.
Könnyeim elvakítottak. Nem láttam merre megyek, vagy hogy kik vannak körülöttem. Hirtelen a földön találtam magamat. Letöröltem a sós cseppeket a szeme elől, és felnéztem. Egy szőke hajú fiatalember állt előttem.
- Hé csajszi, vigyázz mert ha így száguldozol a végén még valakinek baja esik! - mondta vidáman - Na gyere! - majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Könnyes szemekkel felnéztem rá, megfogtam a kezét, ő felhúzott. Megigazítottam a pólómat, összeszedtem magam majd egy halk 'köszi'-t dobtam az orra alá ,és már indultam volna, de a pulóveremnél fogva megállított.
- Hé, minden rendben? - húzott vissza magához. Hangjából sütött az aggodalom. Gyengéden az állam alá nyúlt, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek.. Kérdésére visszagondolva ismét rám tört az az érzés, eszembe jutott minden, könnyeim átvették az irányítást.
- Semmi nincs rendben! - fakadtam ki. Ráborultam a mellkasára és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő, vagy mi ő. Hogy honnan jött, hogy fekete vagy fehér, csak ki akartam sírni magam és hát ő pont kéznél volt. Éreztem, hogy meglepődött de kis idő múlva megölelt, magához szorított és csak hajtogatta, hogy nyugodjak meg. Leültetett egy közeli padra, megvárta míg picit megnyugszom aztán megkérdezte:
- Mi történt amitől ennyire ki vagy borulva?
- A pasim és a legjobb barátnőm. Épp most kaptam rajta őket. - még jobban elkezdtem zokogni, mint ahogyan az előbb. Arcomat tenyerembe fúrtam, remélve, hogy ez egy vicc, egy rémálom amiből hamarosan felébredek, és a hátam mögött hagyhatom ezt az egészet.
A várva várt pillanat nem érkezett. Kénytelen voltam belenyugodni abba a ténybe, hogy ez a valóság.
- Az húzós helyzet. Sajnálom – gyengéden megsimogatta a hátamat. - Majd minden rendbe jön.
Nem mondtam semmit. Hallgattam és ő is így tett. Szótlanul ültünk.
Eltűnődtem rajta, hogy mit is keresek itt? És bármennyire is próbáltam megkapni rá a választ, nem tudtam semmi érvet találni. Így az mellett döntöttem jobb hazamenni és véget vetni ennek a napnak. Feltápászkodtam, majd erőt véve magamon szólásra nyitottam számat:
- Köszi mindent.. - részemről ennyivel el volt intézve. Hátat fordítottam neki és elindultam haza. Időm sem volt élvezni a magány mámorát, ott termett mellettem. Furcsán néztem rá.
- Csak nem hitted, hogy engedem, hogy egyedül menj haza?
- Reménykedtem benne. Nem vagyok nagy társaság. - szipogtam.
- Nem baj. Csak nem szeretném, hogy kihasználva helyzeted valaki bántson. - mondta mosolyogva. Pár percig csend volt, aztán véget vetve ennek, megszólalt ifjú segítőm:
- Amúgy Niall vagyok. - mutatkozott be.
- Jessy. - ő válaszképp egy mosolyt billentett felém.
- A körülmények ellenére örülök, hogy találkoztunk.
- Hát, én is. Viszont lehet egy kérdésem? - pillantottam rá, bólintott. - Ismerősnek tűnsz. Találkoztunk már valaha? - kérdésem hallatán nevetni kezdett.
- Szerintem nem. Esetleg láttál az újságban vagy a tévében.. vagy nem tudom- a mondat végére elcsuklott a hangja, sóhajtott egy nagyot és beletúrt szőke hajába.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva. Nem értettem mire ez a reakció.
- Nem. Csak fura. Fura, hogy nem ismersz meg. Vagyis hogy nemi s kéne, mert nem akkora nagy szám az egész, csak fura mert eddig nem volt ilyen, és már . . na szóval mindegy. - hadarta el egy szuszra erősen artikulálva. Most én nevettem, az elmúlt pár órában először. Vicces volt ahogy megpróbálta kimagyarázni magát ebből az egész szituációból.
- Szóval fura, hogy nem ugrok a nyakadba sírva, csak azért mert valami hiresség vagy.. - próbáltam olyan hangsúllyal mondani, hogy ne bántsam meg. - Nem sértésképp mondom, csak én nem vagyok olyan lány aki naphosszat ül a laptopja előtt, csak azért, hogy valami hírességről megtudja a legújabb pletykákat. Én inkább olvasni szeretek, vagy rajzolni. A laptopomat csak akkor használom mikor épp verset írok, vagy mikor Sabine-vel beszélgetek . . - most az én hangom csuklott el. - De arra már nem kell többet használnom. - sóhajtottam.
- Te verseket írsz? - ámuldozott.
- Néha szoktam. Anyu szerint egy igazi őstehetség vagyok, ugyan ezt mondja a rajzaimra is. Szerintem nincs benne semmi különös, én így fejezem ki magam. Míg más a Facebook meg a Twitter falát írogatja tele mások gondolataival, addig én megfogalmazom a sajátjaimat. - ecseteltem neki ő meg, mint egy 5 éves kisgyerek figyelmesen hallgatta amit mondok.
- Érdekes. Kevés ilyen lány van már a világon. - mondta, inkább magának, mint nekem. - Akkor ez közös bennünk. Én dalokba írom bele a gondolataimat. Az majdnem olyan, mint a vers írás. Lényegében ugyanaz. - mosolyodott el kisfiúsan.
- A lényege ugyanaz. - habogtam, majd megálltam. Elértünk a házunkig. Gyorsan elröppent az idő. . - Megérkeztünk. - mutattam a házunk irányába. - Köszönök mindent. Tényleg. Sosem hittem volna, hogy valaha egy vad idegen embernek fogom elsírni a bánatomat. - keserű mosoly jelent meg arcomon.
- Én sem hittem volna, hogy egy vad idegen lány pont nekem fogja kiönteni a szívét. Igazából nincs mit köszönnöd. Szívesen tettem. - rántott vállat.
- Hát. . Akkor jó éjt! - krákogtam
- Neked is. - közelebb lépett hozzám majd egy puszit nyomott az arcomra. Elvörösödtem. Fejemet lesütve mentem egészen az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és mielőtt bementem volna, még hátranéztem. Ott állt , és várta, hogy bemenjek. Arca ragyogott kisfiús mosolya árnyékában. Visszamosolyogtam rá, majd beléptem az ajtón és bezártam magam után. Óvatosan mozogtam a házban. Anya már aludt, nem akartam felkölteni. Egy pisszenés nélkül felmentem a szobámba. Ahogyan becsuktam a barna ajtót, mintha azt a cseppnyi jókedvet ami eddig velem volt kirekesztettem volna a sötét előtérbe. Ahogyan megláttam a szobám falán lógó képeket ismét rám jött a sírás. 9 elvesztegetett hónap a semmiért. Oda léptem a képekhez, és leszedtem az egészet, majd úgy ahogy voltak ledobtam őket a földre. Leborultam az ágyra és álomba zokogtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése